Tot mellett

(RÁCZ PÉTER, Egyetemi élet, VIII. évfolyam, 3. szám, Debrecen, 14 October, 1969)

— by RÁCZ PÉTER

Egy pillanatra sem lankad, beszél, kérdez, figyel, sőt, megfigyel, gondolkodik, dolgozik, érez, regisztrál, szórakoztat. Véleményre, kérdésre, megfigyelésre, gondolkodásra, munkára serkent. Lendületét negyvenévesnek vélmém, pedig éveinek száma hússzal több. Siet, mert huszonnégy óra kevés ahhoz, hogy dolgozzon is, hogy éljen is, s mindkettőre méginkább ke-vés. „Most barátok közt vagyok, pihenek, de otthon újrakezdem a munkát, amit egy kéztörés eddig akadályozott." Minden mozdulata, mondata közvetlen, természetes. Mellette elfelejtem, hogy világhírű művész, hogy nevét Indiában éppúgy ismerik, mint Los Angelesben, New Yorkban vagy Londonban.
— Egy kásahegy átfúrásához hasonlíthatnám, ahogy elindultam tanulni, dolgozni a reneszánsz hatása alatt. De végigmentem rajta, több mini tíz évig tartott, s most, bár elfogadom, de tudom, hogy nemcsak a bauhausi szemlélettel lehet nézni a dolgokat. Ha új igazságot akarok ki-mondani — márpedig azt hi-szem, minden művész ezt akarja a primitívektől a klasszikusokig —, át kell tanulmányoznom mindent. A reneszánsz szobrászat sokáig a hatása alatt tartott.
— A mai szobrásznak már más a feladata, neki csak jeleket kell csinálnia, felkiáltójeleket a mondat végére. Jeleket, amelyek őt magát is érik az utcán, az emberek között, a társadalomban. S akkor műve a közélet részévé válik, szobra úgy él a térben, mint fa, virág vagy a kutya, amely átszalad az autó előtt. Tíz perc idegtépő szaladgálás után előkerül egy fotós és villog a vaku: a mester dolgozik. A Bikák letört farkát pótlandó vörösréz drótot ka-lapál, szemünk előtt egészül ki a mű. Ingujjra vetkőzve, lázasan dolgozik. Gyöngyözik homlokán a veríték, most tudomást sem vesz környezetéről. Csak míg melegszik a páka, kínálja meg a lakatost egy cigarettával eképpen:
— Biztos elég erős lesz, nálunk az idegenlégiósok szívták. A mester dolgozik. Még arra is ügyel, hogy ammóniákkal patinázza a friss rézfelületet. Kalapács, üllő, satu, páka. Villog a vaku.
— Negyvennégy és negyvenöt fordulóján történt, már nem emlékszem pontosan. Az olasz és jugoszláv ellenállók segítségével hoztam üzenetet az egyesült nemzetektől Malinovszkijnak. Egy gólyával jöttem, Debrecenből semmit sem láttam, mert bekötött szemmel hoztak és vittek, az egész 22 percig tartott. De ez igazán nem érdemes említésre.
— Negyven éve vagyok távol, s ebből harmincötig alig hallottam magyar szót. De remélem nem bántja a magyar fület beszédem. (Mi sem beszélünk árnyaltabban!). Bár olasz állampolgár vagyok, magyarnak érzem magam gondolatban, érzésben. Ezt bizonyítják a magyar vonatkozású, magyar ihletésű műveim: a Csurgói madonna, a Falusi üdvözlégy, a Kavicsasszonyok stb. Engem is foglakoztat a „honnan jövök" motívuma. Sokat tanultam a magyar fafaragásból.
— A mai magyarok szerintem nagyon tehetségesek, én rengeteget tanulok tőlük is. Kiktől? Schaar Erzsitől, Varga Imrétől, Vilt Tibortól, Borsos Miklóstól.
— Vannak-e tanítványai Amerigo Totnak?
— Nem hiszek a tanításban. Attól a perctől kezdve, hogy a mester azt mondja: így kell látnod, én nem értek egyet az egésszel. Nem lehet senkit előre egy vágányra helyezni. Nincsenek tanítvá-nyaim. A tanácsadásban és a példamutatásban hiszek.
Amerigo Tot beszélgetett debreceni művészekkel, fogadásokon vett részt, megtekintette a város nevezetes képzőművészeti alkotásait, s járt az egyetemen egyetemisták és a szobrai környezetében. Talán legtöbbet az egyetemen tartózkodott.
— Nem ebédelhetnénk együtt az egyetemistákkal? Nem lehetne velük beszélget-ni? — kérdezte. Ebédelt és beszélgetett velük. Végezetül hadd álljon itt rólunk, egyetemistákról alkotott véleménye:
— Óriási a nyüzsgés itt, mindenki mozog, mindenki tenni, tanulni akar valamit. Nem tudom, mit és hogyan dolgoznak, ennek megfigyeléséhez nem volt elég időm, de látom, hogy akarnak valamit és ez a lényeg.