Amerigo Tot — Tóth Imre

(MAJOR MÁTÉ, Magyar Építőművészet, 11. évfolyam, 5. szám, Budapest, September 1962, pp. 52-53.)

— by MAJOR MÁTÉ

Melyet címül írtam, a név, nem egészen ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt. Nem is olyan régen Gách Marianne írt viselőjéről — ha jól emlékszem, a Film–Színház–Muzsiká-ban. Az építészek pedig — legalábbis az egyenlőség jelén inneni változatában — úgy ismerik mint amely a római Termini-pályaudvar frízének mesterét jelöli.
Én, mindkét változat (Merényi Ferenctől már régebben szerzett) ismeretében, az idén tavasszal fedeztem fel magamnak Rómában az embert, s a művészt is, akivel, szerencsés véletlen folytán, találkoztam össze, s akivel mindjárt néhány nagyon impresszív órát töltöttem együtt. E kis beszámoló atalálkozásról — meg az emberről és művészről — már csak emiatt sem lesz valamiféle kritikai eszmefuttatás, inkább nagyonis szubjektív valami, annyira, amennyire utinaplóm megjegyzései is azok, melyeket itt tulajdonképpen csak kiegészítek és átstilizálok.
Április 17-én reggel Gábor György barátommal útrakelünk, hogy amit még lehet összenézzünk magunknak Róma szépségeiből. Ő mint a készülő, Ingres hegedűje című, könyv szerzője — lehetőleg meg akarja nézni Carlo Levi-nek az írónak képkiállítását. Ezzel kezdjük tehát a ,,munká”-t, s hamarosan meg is találjuk a Via del Vantaggio-t, ahol a Galleria d’Arte la Nuova Pesa szépnevű kiállítási vállalkozás kis, kétszintes üzlethelyiségében láthatjuk Levi 1929–1935 között készült festményeit (lehet, hogy Írásai jobbak?).
Utána kimegyünk a Piazza deli'Popolo-ra és leülünk a Pasticceria Rosati teraszára, hogy egy aranciata mellett sütkérezzünk a tavaszi napon (ez sem egészen pihenés: a látvány ad némi „feldolgozni” valót). Alig hogy felcihelődünk, egészen véletlen beleütközünk Tot-ba. Az első impresszió mindjárt megragadó: a viseltes fekete kordbársony ruha és fekete pullover rajta — mely feketeségek két erős — kérges paraszti- szobrászi kezet, és egy markáns, karakteres, őszes- kócos fiúfrizurás, szép férfifejet hangsúlyoznak — és a közvetlenség sugárzása belőle. Amint megtudja, hogy valami építészféle vagyok, máris sodor magával. Ide megy éppen, egy építészhez, akivel együtt dolgozik, bizony Lapadula nevűhöz, aki annakidején — úgy tudom Piacentini munkatársa volt, majd (1942- ben) elkövette az EUR ,,kolumbárium”-át, de azóta igen színvonalas, modern épületekkel expiálta korábbi ,,bűn”-eit. Most — s ezért látogattuk meg — a Michelangelo nevű 80 000 tonnás, új olasz luxus- óceánjárót tervezi. A hajóóriás első osztályának művészi kialakításában vesz részt Tot, aki itt, fémlemezbe edzett, „dekoratív” — magyarul „absztrakt” — kompozícióval, 320 m2 (!) falfelületet old meg, galéria és lépcsőkorlátot készít, bronz — vagy réz —, állatokra emlékeztető „oszlopok” közé fogott, nagy fehér kristálytömbökből, bennük „úsztatott” színesekkel, s végül az első osztály uszodájának végére valami „elvont” szobrot mintáz. A tervek, vázlatok közül csak a faldísz egy részletét láthatom, de ez s maga az egész feladat, máris némi léptéket ad Tot tevékenységének mai méreteihez, és művészi jelentőségéhez. Megbeszéljük még, hogy este 8 órakor a Rosati-val szembeni Canova-ban találkozunk és együtt vacsorázunk —s máris megyünk tovább, ki-ki a maga napközi penzumának teljesítésére.
Este 8 óra előtt végigsétálok a Via Babuino-n, s nézegetem az egymás mellett szorongó kiállítótermek, műkereskedések, antiquáriumok kirakatait (1947-ben jártam már e tájon — a Pincio alatt, az olaszországi művészek Montmartreján — amikor Nino Franchina, az ismert modern szobrászt látogattam meg, Vedres Éva kedves kalauzolásával). Tot már ott ül a Canova- ban amikor megérkezem, hamarosan Gábor is befut s már indulunk is, előbb Via Margutta-ra Tot műtermébe.
A műterem nem túl nagy. Minden talpalatnyi helye szobrokkal, képekkel, szerszámokkal és állványokkal tele, nagyobb mű tényleges megcsinálására nem nagyon alkalmas. Földszintjéről meredek lépcső visz a — fából barkácsolt — galériára, ahol, hasonló zsúfoltságban a munkaasztal áll, amelyen a szobrászi gondolatok felvázolódnak. (A műterem előteréből kis konyha, mégkisebb hálószoba nyílik, melyet csaknem teljesen betölt egy jó széles francia ágy. Az impressziók ezerfélék, nehéz visszaadni őket. Talán jobb is, ha itt kicsit elszakadok a naplótól, s megkísérlem másképpen összegezni a legérdekesebbeket.
Alighogy fenn vagyunk nála, megajándékoz egy kis könyvvel, mely róla, művészetéről szól (1954-ig). A kis kötet rövid — lírai — életrajzát a könyv szerzője — E. Villa — így kezdi:
,,Amerigo Tot 1909-ben született a magyar alföldön, Csurgón”. (Ez ugyan földrajzilag nem pontos: Csurgó Somogy megyében van.)
„Minden életrajz így kezdődik: itt és itt született, ebben és ebben az időben. De ha van valaki, aki megerősítheti az egyrészt könyörtelen, másrészt elragadó szuggesztív hatást, melyet a szülőhaza egy lélekbe belevés — az éppen Tot. Mit csinált, hogyan dolgozott gyermekkorában, szegény parasztok fiaként . . . ő maga mesélte gyakran nekünk- tizenötéve, hogy mi, Tot és én, felidézni kezdtük gyermekkorunk archaikus hőstetteit. Ebből láttam, hogy az a föld sajátos izeivel — mindenével — bennemaradt Tot jobbkarjában, és benne szobrászatéban, bárhol és bármilyen ihletből fakadva hordoz e szobrászat elképzeléseket és eredményeket. Nem ismerek még egy szobrászt, aki ennyire feltárná műveiben származását, és aki ennyire közel lenne a költészethez ki nem merülő mondanivalóiban, és nyughatatlan munkamódszereiben.”
A húszas évek végén — 1929-ben — hagyja el Tot Magyarországot, s kezd csavarogni a világban, Berlin, Párizs, az észak tengerei, Dessau és ismét Berlin útjának állomásai. A Bauhausban köt ki, amikor ott Mies van der Rohe dirigál. Már itt összerajzol egy sereg — „izgalmas” — „absztrakt” képet. A hitlerizmus kezdetén — 1933-ban — ő is otthagyja Németországot és gyalog sétál át Itáliába. Itt aztán küzdelmes évek következnek. „Ami legyőzte őt, erőszakosan, mint egy fiziológiai sokk, vagy egy tiszta hallucináció” — írja Villa — „az Itália volt”. De — s ezt inkább értelemszerűen adom vissza — „karjának magyarságát” nem törte meg semmi.
Magyarországon utoljára a harmincas években járt. A pontos dátumot elfelejtettem, de következtetni lehet rá a kis könyv bibliográfiai adataiból, mert éppen az első róla szóló publikációk nálunk jelentek meg, a Magyarság-ban (1936), a Reggeli Újság-ban (1937), a Pesti Napló-ban (1938). Ekkor ír róla Juhász László is Akiktől sokat várunk — Tot címmel.2 Térhódítása a művészet világában is ezután bontakozik ki, hogy, már a mai napig, az egyik legnagyobb magyar művészkarriert fussa be. Ez olvasható ki az említett bibliográfiából is, melynek kereken kétszáz publikációja 1936 és 1954, zöme azonban (mintegy száznyolcvan írás) 1945—54 között jelent meg. 1954 óta ez a pálya mégjobban kiszélesedett és még magasabbra emelkedett, ennek (a publikációkban is jelentkező) adatai azonban, csak a most megjelenő nagy Tot-monográfiából lesznek kiolvashatók. E monográfia tördelését már alkalmam volt látni; remek képanyaggal fogja reprezentálni Tot eddigi egész életművét. (Ha megjelenik, remélem alkalmam lesz bővebben és komolyabban írni róla.)
A kezdettől — kb. 1930-tól — az ,,absztrakt”-tal is kísérletező Tot egészen 1949-ig kizárólag figurális szobrokat mintázott, karakteres portrékat és női aktokat. Aztán kezd ,,absztrakt”-okat is csinálni— egy-egy tufa, vagy keményebb kőtömből csupa ívelő, domború-homorú, kissé érzéki puhaságú formák kibontásával — aztán pedig fém—vas—bronz — szögletesebb-markánsabb konstrukcionális megoldásokat. Az ötvenes évek elején — pontosabban a tized- forduló körül — kezd foglalkozni az építészettel- társulás — a szintézis — problémájával. E foglalkozás egyik eredménye a zsaluzásban megformált plasztika átvitele a nyers — és után-nemdolgozott — betonfelületbe (s ezzel legalábbis egyidejűleg jelentkezik Le Corbus/er-vel), egy másik eredménye pedig svungos formákban kivágott fémlemezek egymásra nittelése. Abban is, ebben is lényegük szerint hasonló formai hatásokat keres, és nagyon alkalmas eszközt talál az építészet ,,absztrakció”-jának hangsúlyozására, az építészet formai gazdagítására.
Tavaly is, az idén még jobban megnéztem a Termini- pályaudvar említett, kb. 90 m hosszú és 2,5 m magas frízét, mely — becslésem szerint — kb. 10 m magasságban helyezkedik el. Meg kell állapítanom, hogy alapjában kitűnően tölti be funkcióját. A nyugodt, világos építészeti felületekbe mozgalmas-izgalmas motívumként illeszkedik, és sajátos alakításmódja következtében úgy hat, mintha valami dinamikus, figurális — „tematikus’ — relief lenne. De ha az lenne tényleg, kis mélységű plasztikája és magasba helyezése következtében, dinamikája aligha lenne érzékelhetőbb, mint a megvalósított „absztraktnak. Ha valami egyáltalán felvethető a művel szemben, talán az, hogy plasztikája csak súroló fény esetében érvényesül teljes hatásfokkal. A Tot-tól kapott mindkét fényképet bemutatom itt, az egyiken még munka közben látható a mű, a lemezek egymásra nittelésének módjával, és a mester portréjával, a másikon egy nagyobb részlet belőle, amelyen éppen jól rajzolódik ki a plasztika.
De mindjárt bemutatom Tot egy másik épülettel kapcsolatos művét is, mely fiatalabb — 1959-ben készült el — s az „Economia Montana e le Foreste" hivatalát díszíti, egy háromszor hat méteres bronz- kaput. A kapu felülete öt sorban, három-három, összesen tizenöt kvadratikus mezőre tagolt, melyeket felváltva két plasztikus, dekoratív motívum díszít. Ebbe a szőnyegszerű textúrába nyolc, ferdén behelyezett, négyszögű relief került, mely a hegy és erdő- gazdaság egy-egy munkajelenetét ábrázolja. Az „absztrakt” textúrának és a realisztikus betéteknek kontrasztja teszi sajátossá és nagyon hatásossá ezt az alkotást. (Hozzá még e reliefek anélkül, hogy valami más közük is lenne egymáshoz, elkerülhetetlen felidézik a firenzei Baptistero kapuinak reliefjeit, ami alighanem csupán a kvalitásbeli rokonság következménye.) S ha itt említem még meg egy másik új művét, nemrég elhúnyt műkereskedőjének végrendeletileg megrendelt sírkeresztjét, melyet hét, keresztformában összeillesztett, kissé nyújtott, fekvő négyszögű, realisztikus reliefből komponált a művészi fantázia, az igazán jelentős modern mesterek sajátos sokoldalúságára mutathatok rá. Ez a sajátos sokoldalúság egyben az én — az „absztrakt” műfaj-jellegéről szóló — ,,teoriá”-m igazolása is. Mert semmi ellentmondás nincs abban, ha ugyanaz a művész érzelmeit olykor így, a zenével (elvont-), gondolatait olykor úgy, az irodalommal rokon (fogalmi, ábrázoló-) módon fejezi ki. Ugyanekkor egy oeuvren belül az „absztrakt” (a nonfiguratív) mintegy hangulatilag aláfesti a figu- rativet, és fordítva, a figuratív mintegy értelmezi a nonfigurativet, és a kettő valójában elválaszthatat- lanná válik egymástól. (Ezért sorolom különös értékeim közé Tot nagy, nonfiguratív litográfiáját, melyet így dedikált: „M. M.-nek, az építésznek a szobrász Tot”.)
Az érdekességeiben ki nem merített műteremlátogatás után, már úgy tíz óra felé, elmegyünk vacsorázni. Ismét kisétálunk a Via Babuino-ra, el egészen a Piazza di Spagna-ig, s itt —, amíg Tot újságért megy — leülünk Bernini Bárka-jának korlátjára, lábbal a víz, arccal a Lépcső és fent, a Trinita dei Monti felé, melyet a lépcsőkre terített, s kibomlásában a húsvétra időzített, csodálatos virágszőnyeggel együtt rejtett világítás emel ki a langyos-illatos éjszakából. Tot visszajön — újságokat hoz, bennük a róla szóló nagy riporttal —, és kicsit mellénk telepszik. Aztán indít, s a közeli Via déllé Croce-re, az Othello nevű művész-kocsmába kalauzol, törzshelyére, amelynek falait, többek közt, az ő rajzai is díszítik. Nagyon barátságos, intim kis kocsma ez, ahol ismerősök, jórészt művészek, üdvözlik egymást, s a tulaj mint családtagot kezeli minden kuncsaftját, s persze azok vendégeit is.
Tot olyan szakavatottsággal, mint amilyennel a szobrászművészetben bír, az olasz konyha javából rendel vacsorát. Közben, az előzők folytatásaképpen, a vacsoránál nem kevésbé ízes szavakban formálódik tovább nemcsak Tot, a művész, hanem a nagyon érdekes ember portréja is.
Az általa vásárolt esti újság (Telesera) riportjából kiderül, hogy most, az — akkor még elkövetkezendő — nyári szezonban egy balettjét fogják előadni a Spoleto-i fesztiválon, melynek szüzséjét ő írta, figuráit ő formálta ki, elektronikus zenéjét pedig egy modern olasz zeneszerző — nevére nem emlékszem — komponálta. A szüzsé valami ilyesféle: az ember minél idősebb lesz (szokásaiban, szemléletében stb.) annál inkább elgépiesedik, s ez alól csak a halál oldozza fel. Kissé pesszimistának tűnő téma, ami erős ellentmondásban látszik lenni mindazzal, ami — művészetén kívül is — az élet szenvedélyes igenlését sugározza ebből az emberből. Szenvedélyes „béka-ember” is, például, akinek merülési rekordjai légzőberendezés nélkül 23, berendezéssel 67 méter — ami nem csekélység. Szenvedélyes szigonyos halvadász is, s előfordult már, hogy Szicíliában egy albergot, koszt és kvártély ellenében, egész nyaralása idejére ellátott hallal. A második világháborúban partizán is, éspedig ejtőernyős, de vízalatti robbantásokat is hajt végre stb. stb. Mindezek betetőzéséül: egy harmadévszázada él idegenben, de magyarul, sőt kissé dunántúli zamattal, ma is igen jól beszél, s csupán egyszer használt olyan szót, melyet első pillanatban félre lehetett érteni, azt mondta: „lóvas”, de — „patkó”-ra gondolt.
Vacsora után — éjfél tájban — még beültetett bennünket a kocsijába és kissé félelmetes vágtában (bár ilyentájt itt már használható közlekedési eszköz az autó) szinte percek alatt megmutatta második hazájának, Rómának, elbővülő éjszakai panorámáit: a
S. Pietro-nál, a Gianicolo-n, s a S. Pietro in Montorio- nál, a Campidoglio-n, és a Co/osseum-nál. így búcsúzunk ettől a páratlanul szép estétől, az „örök” Rómától, és magától Tot-tól is — Tóth Imré-tői — a kitűnő művésztől, a remek embertől — és az új baráttól.